sátor kilátással.

Nem mai történet, de olyan, mintha tegnap történt volna. Igazából lassan három éve lesz, hogy átéltük a nagybetűs Kalandot, ennek ellenére nem évült el a történet, hasznos (vagy csak szimplán érdekes) olvasmány lehet sokak számára.

Akkor hát dióhéjban. De hát az lehetetlen! Nem is tudom, hol kezdjem. Mondjuk az elején.

Régi álmom volt, hogy elmenjek Svalbardra, Norvégiába. Ti talán Spitzbergák néven ismeritek, vagy nem is hallottak róla egyáltalán. Svalbard szigete fenn van a messzi északon. Ez a legészakabb hely, ahová hagyományos utasszállító repülőgéppel repülni lehet. A 78. szélességi körön csücsül és leginkább viszontagságos időjárásáról, harcias emlőseiről, a jegesmedvékről, az éjféli napról és a téli sötétségről ismeretes.

2013 februárjában, egy zimankós téli estén hívott az egyik legjobb barátom, hogy talált pár olcsó repülőjegyet Svalbardra. A szívem a torkomban dobogott. Rövid győzködés után beleegyeztem, hogy csatlakozom az „expedícióhoz”. A tervünk a következő volt: feljutunk és túrázunk egy nagyot.

A rákövetkező hónapok során egyre elhatalmasodott rajtam az izgalom.

- Tényleg megyünk? Milyen lesz? Úristen!!!! – ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben.

Megtettük a szükséges előkészületeket. Többek között felvettük a kapcsolatot a sysselmannal (Svalbard kormányzójával), hogy engedélyt kérjünk a túránkhoz. Ezt mindenkinek kötelező megtennie, aki helyi vezető nélkül akar nekivágni a vadonnak a szigeten. Az engedéllyel az e-mailes postaládánkban elmentünk lőni egy erdész barátunkkal, akinek hasonló puskája volt, mint amit bérelnünk kellett. Igen, fegyvert béreltünk, ugyanis lakott területen kívül fegyvert kell magával hordania mindenkinek, arra az esetre, ha jeges macik vagy egyéb állatok bukkannának fel.

Pár hónapnyi várakozás után elérkezett az indulás napja. Öt srác és én, a lány, aki a skandináv országok szerelmese, nekivágtunk az útnak. Már a sziget legnagyobb településéig való eljutás sem volt egyszerű: Budapestről Berlinbe buszoztunk, majd átvonatoztunk Szczecinbe (PL), ahonnan Oslo Torp reptérre repültünk, átmentünk az oslói nagy reptérre (Gardermoen), hogy onnan végre felrepüljünk Svalbard szigetére.

1. nap – első benyomások

A repülő a hajnali órákban szállt le Longyerbyenben (ejtsd: Longirbin). A reptér melletti kempingben (http://www.longyearbyen-camping.com/) nyugovóra tértünk. Hihetetlennek tűnik, de képtelenek voltunk felfogni a körülöttünk lévő szépséget. Elképesztő volt! Néhány óra alvás után visszamentünk a reptérre, ahol szétosztottuk egymás között az otthonról hozott elemózsiának szánt ételeket. Ezután besétáltunk Longyerbyenbe (nagyjából 3 km), ahol felvettük a bérelt fegyverünket (2. világháborús, svasztikás puskát kaptunk) és a riasztópisztolyt (vészhelyzet esetére), majd ezt követően vásároltunk még egy-két szükséges dolgot a világ legészakiabb boltjában (pl. alkohol).

Longyerbyen a távolból.

Miután összepakoltuk a táskáinkat, útnak indultunk. Búcsút mondtunk a civilizációnak pár nap erejéig. Két kanadai lány volt olyan kedves, hogy eldobott engem és a táskáinkat az út végéig (a fiúk lesétáltak). Míg a fiúkra vártam, folyton körbe-körbe forogtam, attól tartva, hogy bármelyik bucka mögül előbukkanhat egy jegesmedve. Első napi félelmek az ismeretlentől. Fotózással foglaltam le magamat. Bemelegítés végett 10-12 km-t mentünk aznap, ismerkedtünk a tereppel. Első benyomások? Süppedős, mohás talaj, köves patakos medrekkel felváltva.

A föld Svalbardon teljes mértékben megfagy, nyáron pedig felenged, ez eredményezi a süppedős, lápos talajt. Éppen ezért egy kiváló minőségű túrabakancs elengedhetetlenül fontos odafenn.

Az első napon kijutott az első patakátkelésből is. Erre még később kitérek. Találtunk egy kellemes kis táborhelyet „éjszakára” (az éjféli nap fényében ez relatív). Éjszaka felváltva őrködtünk elővigyázatosságból, de csak rénszarvasok jöttek.

2. nap – völgy és láp

Napunk elején kegyes volt az időjárás; felmásztunk egy sziklás dombra, amelyen túl egy széles völgy várt minket. A napnak köszönhetően mesés volt a kilátás. Délutánra azonban köd ülepedett a tájra és erősen esni kezdett. El akartunk jutni egy házig, amely egyike azoknak a házaknak, amelyeket vészhelyzet esetére tartanak fenn, de a fáradtság győzött és végül kb. a mocsár közepén vertünk tábort. Az alvással nem volt gond. 

úton.

3. nap – norvég házikó és a kutatóállomás

Másnap sikerült megtalálni a házat, amit a köd miatt előző nap nem sikerült. Több házat is jelzett a térkép, de végül egy kunyhót találtunk, ami nyitva is volt (a többi magánház volt). Jól jött, mivel párunknak beázott a bakancsa és örültünk, hogy kicsit felmelegedhettünk. Annyira kuckós volt a ház, hogy végül ott is megpihentünk kicsit; aludtunk (kb. 3 órát), ettünk, szárítkoztunk és megmosakodtunk a közeli gleccserpatakban.

Estefelé útnak indultunk. Kicsit eltértünk a megszokott 24 órás napi beosztástól, kihasználna az éjféli napot. Igen érdekes egyébként megtapasztalni azt, hogy sosem megy le a nap: a végtelenség érzése dübörög az emberben. Túráztunk pár órát, de a köd megint legyűrt minket, és ezúttal egy kutatóállomáson kötöttünk ki pár óra erejéig (újabb ~4 óra alvás). Én részemről pokolian fáradt voltam, amikor odaértünk, ráadásul a derekam is el kezdett fájni. Ez mindenki számára egy erőt próbáló este volt: én még el is sírtam magamat a fáradtságtól és a fájdalomtól.

4. nap – völgy és a csodás orosz házikó

Valószínűleg sokan úgy gondolhatják, hogy nem volt bölcs dolog ez az „aludjunk pár órát, aztán menjünk tovább” taktika, de ott és akkor nekünk bevált. Alkalmazkodtunk az időjáráshoz és pihentünk, amennyit csak tudtunk. Ez volt a harmadik nap igazából, hogy voltaképpen alig aludtunk. Mindemellett jó párszor át kellett kelnünk patakokon, amit nem élveztünk annyira. A következő módszert követtük: bakancs le, nadrág felgyűr, ha mély a víz, akkor gatya le, aztán a túrabotok segítségével nyomás át a vízen. Túrabotok nélkül nem is tudom, mihez kezdtünk volna. Svalbard előtt blőd badarságnak gondoltam a botokat, a Caminóra se vittem magammal őket. A 78. szélességi körön kellett megtanulnom, hogy mennyire jól tud jönni. Szokott fájni a térdem, éppen ezért duplán jól jött: a patakátkelések mellett enyhítette a süppedős talajon a térdemre mért hatalmas terhelést.

térképmustra az orosz házikóban.

Ezen a napon egy széles völgyön sétáltunk végig, ami lenyűgöző volt. Ereje teljében tárult szemünk elé Svalbard látképe: a szél által koptatott hegyek csúcsa, a minimális aljnövényzet, a csodálatos mohavilág. Fennkölt látvány.

A völgy végén megpihentünk egy orosz házikóban, majd folytattuk utunkat egy házikó felé, ahol egy nagy alvást terveztünk beiktatni. Újfent el kezdett esni, de nem volt zavaró, csak mentünk tovább; a meleg házikó gondolata vitte előre lábainkat. Ráadásul szép gleccserek vettek körbe minket.

Az a csodás látvány! Minden második mondatban kitérhetnék arra, hogy mennyire gyönyörű volt a táj körülöttünk, de akkor sosem lenne vége a mesének. Keményen küzdöttünk az egész túra során, de a táj sokszor erőt adott és gyönyörű völgyeken gyalogoltunk végig.

Végül megérkeztünk a házikóhoz, ahol jól befűtöttünk, felakasztottuk száradni a bakancsokat, belakmároztunk és pihentünk egy nagyot. Egyszer csak előbukkant a nap a felhők közül – olyan este 9-10 felé járhatott az idő –, ami nagyon váratlanul ért minket. A fáradság ellenére kiszaladtunk, csináltunk pár képet és napoztunk kicsit. Plusz a váratlanul feltámadt szélben sárkányeregetés jelige alatt megszárítottuk a sátrunkat.

napsütés este 10 órakor.

5. nap – napsütés és rókák

A nap esőfellegekkel indult. A kezdeti morcosságunk nem sokkal később vidámságba csapott át, amikor eltűntek a felhők az égről és maradt a hetedhét ágra sütő nap. Egy völgyön haladtunk végig, egyre közelebb kerülve Barentsburghoz, a sziget második legnagyobb, oroszok lakta településéhez. Hangulatunkat csak a mocsár árnyékolta be. A végén már az ide-oda való óvatos lépegetések helyett átszaladtunk rajta. Ez az egyetlen hátránya a túrázásnak Svalbardon: a lápos nyári talaj. De egy jó minőségű bakancs és egy hosszú kamásli segíthet átvészelni a sétát. Én egy jól bevált bakancsot vittem magammal, ami már megjárta a Caminót is, de Svalbard lett az utolsó útja, mert már nem bírta és átázott; a harmadik naptól kezdve szemeteszsákba csomagoltam a lábamat, mielőtt felvettem volna a bakancsot.

A szép idő miatt úgy döntöttünk, hogy sátrazunk. Gyönyörű kilátásunk nyílt a tengerre és a völgyre. Mindezt megkoronázta a tény, hogy egy pár sarki róka lepett meg minket, akik meglepően közvetlenek és bátrak voltak. Nem sok embert láthattak előttünk életükben.

6. nap – Barentsburg

Reggeli után bemasíroztunk Barentsburgba. Sajátos élmény volt visszatérni a civilizációba, ami egyszerre időutazás is volt. A rendkívül szemetes, elhagyatott gyári épületekkel tarkított külváros egy küllemében zord belváros követte. Napjainkban kb. 700-an lakják a városkát, de nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy munkahelyteremtéssel egyre több embert vonzzanak ide. Ez azonban nehéznek bizonyul, mert egy ilyen elhagyatott, a világ távoli szegletében lévő városkába nem nagyon lehet pénzen kívül mással odacsábítani az embereket. Ennek ellenére mindenképp érdemes megnézni. Sétáltunk egy nagyot a városban, megnéztük a Lenin szobrot, a templomot, a házakat, majd kerestünk egy helyet, ahol aludhatnánk. Egy hajdanán kantinként üzemelő házban leltünk menedékre. A hangulat megkapó volt: az ódon, szétrombolt ház egyik szobájában találtunk egy régi zongorát, amin költöttünk egy, a helyhez illő sajátos dallamot.

kilátás a barentsburgi templomból.

7. nap – a leghosszabb nap

Magunk mögött hagyva Barentsburgot nekivágtunk a leghosszabb napunknak. Összességében 25 km-t tettünk meg, ami a fenti talajon elég merész volt. Tudtuk, hogy ha nagyon szeretnénk, akkor 2 nap alatt visszaérnénk Longyerbyenbe, de nem siettünk sehova, így kitaláltuk, hogy egy napot meghúzunk és akkor lesz két lazább levezető nap.

Napsütés, rénszarvasok és nagy szelek kísérték utunkat. Egy pihenő során találkoztunk egy norvég csoporttal, akik közül az egyik férfi azt javasolta, hogy haladjunk majd inkább a part mentén a hegyek helyett, mert apály idején levághatjuk az utat. Tanács: ha a kétkedés legkisebb szikrája is fellobban bennetek egy ilyen beszélgetés során, hallgassatok az ösztöneitekre. Nemsokára kitérek arra, hogy mi is lett ennek a kis beszélgetésnek a következménye.

Néhány órával a találkozást követően megvolt a legnagyobb folyóátkelésünk. Ráadásul a dagály miatt kétszer is át kellett evickélnünk a megduzzadt folyón (ekkor már olyan hajnali 1 óra lehetett). Végül olyan kettő körül elértünk egy orosz kunyhóhoz, ahol pár cseh túrázót felébresztettünk, de rögtön elcsitultak, amikor kiderült számukra, hogy mekkora utat tettünk meg.

éjjel 1 körül.

8. nap – sínpár és havazás

A délelőttöt pihenéssel és mosakodással töltöttük. A gázfőzőn megsütött kolbász illata kellemesen belengte a kunyhót. 4-5 km-t tettünk meg ezen a napon, csak egy közeli bányász házhoz akartunk eljutni. Egy régi sínpárt követtünk, ami össze-vissza tekergett előttünk. A sziget folyamatos, lassú mozgásának köszönhetően a sínek is elmozdultak és idővel eldeformálódtak. Ezért van az is, hogy az összes házat cölöpökre építik.

Estefelé meglepett minket az első havazás. Dideregve érkeztünk meg a bánya elhagyatott épületeihez (Grumant néven találjátok meg a térképen), ahol tüzet raktunk, hogy felmelegedjünk. Ez volt az első éjszaka, hogy igazán fáztam. Hamar lefeküdtünk, hogy korán fel tudjunk kelni.

9. nap – az utolsó nap

Elérkeztünk ahhoz a bizonyos utolsó naphoz.

A part mentén kezdtünk el sétálni a norvég férfi tanácsát követve. Átmásztunk egy meredek részen, aztán egy ponton szandálra váltva haladtunk tovább a parton, majd a tengerben. Nem volt annyira hideg a víz, mint gondolnátok, mivel a Golf-áramlat vége Svalbardnál van, így sokkal melegebb volt a víz a gleccserpatakoknál. 0.5-1 km után azonban mélyülni kezdett a víz. Vissza kellett fordulnunk. Mindenki iszonyatosan ideges volt, mivel kárba veszett egy csomó idő és mérgesek voltunk magunkra. Puffogva indultunk el visszafelé. Ekkor történt, hogy megjelent mellettünk a vízben két fehér bálna, amit abban a pillanatban nem tudtunk értékelni. Pár órával később jutott el az agyamig, de akkor felszakadt belőlem egy hatalmas VÁÓÓÓ.

mászáson túl.

Szerencsére nem volt teljesen hasztalan a part menti séta: egy heggyel kevesebbet kellett megmásznunk. Ezen a ponton eljutottunk egy olyan szellemi állapotba a mentális és fizikai fáradtságtól, hogy beképzeltük, hogy egy szökőár tűnt fel a távolban. Ezért nekifutásból felszaladtunk egy sziklagleccseren, majd két perc után leesett, hogy nem vagyunk normálisak, így tartottunk egy csokiszünetet. Újult erővel vágtunk neki a felfelé menetnek, és egy nagyon meredek sziklás rész megmászása után kikötöttünk az utolsó hegy tetején. Innen javarészt már csak lefelé vezetett az út. Ugyan még messze volt a vége a napnak, de hatalmas megkönnyebbülést éreztünk, mert akkor már tudtuk, hogy így vagy úgy, de elérjük az éjszakai gépünket.

Ketten a fiúk közül rákapcsoltak és gyakorlatilag futottak, hogy időben visszaérjenek Longyerbyenbe a puskával, hogy még zárás előtt vissza tudják szolgáltatni a boltba. Mi a többiek együtt sántikáltunk mind előbbre. Én részemről énekeltem, hogy tudjak lépni az ütemekre. Hihetetlen harcokat folytattunk le magunkban, de fantasztikus érzés volt. Annyira begyorsultunk végül, hogy utolértük a többieket. Nagy mázlink volt és pár helyi diák felvett minket, így nem kellett begyalogolnunk a városba.

A túrát a világ legdrágább pizzájának elfogyasztásával zártuk. Ezután kisétáltunk a reptérre, ezzel a végső kis sétával búcsút véve a szigettől.

10. nap – repülés és Oslo

Egy hajnali repülés után egy csodás pihenőnapunk volt Oslóban. Sétáltunk egy nagyot, aztán elutaztunk Torpra, és a reptér mellett felvertük a sátrunkat az erdőben. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem, amikor besötétedett. Először nem is értettük, hogy mi történik.

11-13. nap - Berlin és a hazaút

A hátralévő napokat Berlinben töltöttük (Szcseczinen keresztül jutottunk vissza Berlinbe). Ettünk egy csomó kebabot, elmentünk a városi fesztiválra, pihentünk, feltöltődtünk, aztán busszal tértünk vissza Budapestre.

Epilógus

Ez volt számomra a nagybetűs Kaland. Eljutottam egy eszményi helyre, ahol csodás emberek és gyönyörű táj vettek körül. Nagyon hálás vagyok az élményért.

Össességében nagyjából 130 km-t tettünk meg a szigeten. Jól felkészültünk: a kaják nagy részét otthonról hoztuk (sütöttem energiaszeletet és kenyeret), nem éheztünk, elég volt minden. Bármi tanulság? Be kell szereznem egy jó esőnadrágot.

A teljesség igénye nélkül válogattam össze pár képet a bejegyzéshez. A túráról készült képeimet megnézhetitek ITT.